Városban élő ismerősöm a 90-es évek elején 36 hektár földet örökölt Borsod megyében. Nem ismerte belülről a paraszti létet, de nagyon vonzotta a dolog. Úgy döntött tehát, hogy tapasztalatok híján ugyan, ám szakmai tanácsokkal felvértezve belevág a növénytermesztésbe. Az első évben búzát vetett, amelyet le is aratott, majd értékesítette a terményt. A sikertől felbuzdulva a következő évben cukorrépát tervezett a földre. Felkereste a birtokához legközelebb eső cukorgyárat, a szerencsit. Megtudta ugyanis, hogy a cukorgyáraknak elemi érdekük, hogy minél nagyobb termőterületet vonjanak be a cukorrépa termesztésébe, hiszen a gyárak annak feldolgozásából élnek.

Ez az érdek pedig olyannyira erősnek bizonyult, hogy a gyárak általában és mindenütt megfinanszírozták a parasztoknak az egész termesztést. Állták mind a vetőmag, mind a növényvédő szerek, illetve az egyéb dologi kiadás költségeit, és a termés átvételénél egyenleget vonva fizettek a termelőnek a terményért. És ez így volt természetes, és ez így volt jó. De már ismerősöm is csak múlt időben beszélhetett. A megbeszélés során ugyanis a szerencsi gyár illetékese nemhogy szaktanácsokkal látta volna el őt arról, hogy milyen nehézségekkel találkozhat, s miként küzdheti le azokat, hanem inkább lebeszélte a cukorrépa-termesztésről. Ismerősöm persze nem értette a dolgot. Józanul gondolkodott, és eszébe sem jutott, hogy a rendszerváltás után megalakult magyar kormány feladta a magyar érdekeket, s hogy a cukorgyárak privatizációjával megkezdődött a hazai cukortermelés felszámolása.

A konkrét hazaárulást – csak hogy pontosan fogalmazzunk – az Antall-kormány agráriummal foglalkozó hivatalnokai és az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) vezetői dolgozták ki, a stafétabotot pedig a Horn-kormány vette át. E kormányok a látszólagos ideológiai különbségük ellenére a futószalagon folyó privatizáció indoklásában egy közös dogmára voltak felfűzve. A nyílt piaci viszonyok, illetve a szabad verseny kialakítása szükségességének rögeszméjére. A cukorgyárakat ugyan megvették volna a hazai cukorrépa-termelők is, amely kézenfekvő lett volna, hiszen épp az ilyen tulajdonviszonyok miatt annyira erősek az osztrák és a német cukorgyárak. De nem így történt. Az ÁVÜ a magyar termelőkkel szemben a külföldi vállalatokat részesítette előnyben.

Az ÁVÜ tőkeemelés fejében úgy adta el nekik a gyárak 25 százalékos (plusz egy szavazat) tulajdonrészét, hogy azt ki sem kellett fizetniük. A kisebbségi tulajdonrész mellé hozzácsapta a vállalatok teljes stratégiai irányítási jogkörét is, valamint a fennmaradó állami tulajdonrészekre elővásárlási jogot biztosított. Aminek az lett a következménye, hogy a teljes mértékben összehangoltan cselekvő külföldi cégek, amelyeknek célja a magyar piac és termelőkapacitás minél olcsóbb bekebelezése volt, lehetetlenné tették más szakmai befektető színre lépését. És elég erősek voltak ahhoz is, hogy végső soron megakadályozzák a hazai tulajdonú cukorgyártás fennmaradását, ami számukra féket és ellensúlyt jelentett volna. A nyitott piac és a szabad verseny érdekében a külföldi vállalatok átnyúlva a határon a gyarmatosítás legprimitívebb technikájával élve végezték el a magyar cukoripar szisztematikus felszámolását.

A 12 hazai cukorgyárból ma már csak a kaposvári maradt meg. Legalábbis fizikai értelemben, a többi tizenegy épületeit vagy felrobbantották, vagy kevésbé radikális módon alkalmatlanná tették, hogy ott cukorrépa-feldolgozás bármikor is folyhasson.

És akkor elérkeztünk a végjátékhoz. Az Európai Unió a magyar cukorkvótát úgy lecsökkentette, hogy abból a hazai fogyasztást képtelenség kielégíteni, ami a pénz kiszivattyúzásának egyik technikája. A lakosság egy része Ausztriába jár cukrot vásárolni, mert itthon vagy kifogytak a boltok, vagy nagyon drágán lehet csak kapni. Ellentétben az osztrák boltokkal, amelyekben kétharmadába kerül a termék, ráadásul épp ugyanattól a gyártótól, amelyik a kaposvári gyárnak is a tulajdonosa. S a cukorválság nemcsak a lakosságot sújtja, hanem a hazai élelmiszer-feldolgozókat is, amelyek azért küszködnek, mert a multikat olcsón, őket azonban nem szolgálja ki a gyár elegendő termékkel, ami felveti az erőfölénnyel való visszaélés gyanúját.

A cukor példája is azt mutatja, hogy Magyarországon nincs nemzetgazdaság. A nyugati országokhoz képest nálunk tökéletesre sikeredett a piaci viszonyok bevezetése, amelyet megpecsételt a lisszaboni szerződés. Magyarországot átverték, elszegényedését mi sem bizonyítja jobban, hogy a társadalom alapvető életfeltételeinek biztosításához szükséges javakat képtelen előállítani.

Mindezek miatt az uniós elnökség soha vissza nem térő alkalmat jelenthet Magyarország számára. Győri Enikő külügyi államtitkár tegnap azt nyilatkozta lapunknak, hogy „most készül egy összegzés, amely márciusban kerül az Európai Tanács elé, ahol országra szabott célkitűzéseket kell megállapítanunk. A gazdasági kormányzásról szóló hatpontos – a lisszaboni szerződést is érintő – tervezet kapcsán még tíz azonosított probléma van, de az a célunk, hogy a márciusi gazdasági és pénzügyi tanácson megszülessen a politikai egyezség.”

Az elmúlt pár nap alatt egy súlyos problémacsoport azonosítása megtörtént. A beavatkozás elengedhetetlen.